Miután előző munkájában, Az élet fájában feltette a kérdések kérdését, s válaszokat keresett az életre, az Univerzumra és úgy általában mindenre, Terrence Malick legutóbbi filmje, a 2012-ben bemutatott To the Wonder – mely cím fordítható „A csoda felé”, illetve „A csodához” kifejezésként is – látszólag szűkebbre veszi fókuszát, s szándéka szerint egy szerelmespár történetét meséli el. A magánemberként szinte mániákusan rejtőzködő, texasi születésű rendezőtől azonban megszokhattuk, hogy egyszerű alaptörténeteit sajátos intenzitással, a természet költői képeivel és filozófiai allúziók sokaságával dúsítva forgatja le, s miközben lassan épülő életművében volt már egy húsz éves hiátus, legendák sokasága szól különös forgatási szokásairól, felvett, majd teljes egészében kivágott sztárszínészek sértődéseiről és a közös munka élményétől elragadtatott társak dicshimnuszairól. Malick valószínűleg tudatosan építi saját mítoszát, melyben központi elem a rejtélyesség: ahogy az alkotó, úgy maga az alkotás is elrejtőzik az értelmezések sokféleségében, s értelme puszta racionalitással nehezen feltörhető. A 2011-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert Az élet fája egyszerre próbálta átfogni egy kertvárosi család mikrokörnyezetét és az Univerzum születésének szédítő távlatait, s mindvégig a szeretet mibenléte körül forgott. A To the Wonder ambíciója sem kisebb: ahogy a rendező összes eddigi filmjében, itt is a heideggeri lét- és időfelfogást igyekszik érzéki tapasztalatok által megvilágítani, ám a hangsúly ezúttal szinte kizárólag a személyesre kerül. A férfi (Ben Affleck) rajongásig szereti a nőt (Olga Kurylenko), aki hazáját is kész elhagyni a férfiért. Amerikába költöznek hát, ám az idilli kapcsolat egén egyre több felhő gyülekezik. Malick korábbi műveiben jól bevált eszközeit használja arra, hogy a néző eloldódjon saját narratíva-igényétől, s a képek és hangok közvetítette gondolatritmusra koncentráljon. Párbeszédet alig, csupán váltott s meglehetősen titokzatos monológokat hallunk, természeti zajok és klasszikus zene üti meg fülünket, szemünk pedig elámul a szelíden imbolygó kameramozgás által festett képek láttán. A hajszálvékony utalásokból kiderülő, homályos fordulatok által szegélyezett, laza szövésű cselekmény leginkább a másikkal szembeni ősbizalomról szól, melynek alaptézise, hogy e bizalom két formája, a szerelmessel és az Istennel való kapcsolat valahol a mélyben szorosan rokon egymással. A hitében kételkedő, végül mások segítésében feloldódó pap (Javier Bardem) történetszála ezen a ponton kapcsolódik össze a klasszikus szerelmi történet eseményeivel. Varázsos, az időben ide-oda ugráló, s rendszerező igényünknek ellenálló jelenetek áradatán keresztül sejlenek fel a kérdések: mennyit adhatok önmagamból a másiknak? Hol van az a határ, ahonnan már nem számít a kölcsönösség méricskélő önzése? Van-e a személyiségnek „fenékpontja”, ahonnan beljebb már nem visz az út? Bele akarok-e nézni társam legmélyebb rejtekébe? S én megmutathatom-e neki teljes valómat? Mekkora az a bizalom, amely nem tud olyan törékeny lenni, hogy felbomoljon? Vagy halálra ítéltetett minden földi kapcsolat? Mont St. Michel távolból felködlő sziluettje, a texasi pusztaság rideg, mégis felszabadító látványa vagy a késő-őszi erdő ijesztő kopársága bennünk szólaltatja meg e kérdéseket, melyekkel a film hősei kimondatlanul is küzdenek. Jellegzetes Malick-védjegy ez: az ember képtelen kifejezni legmélyebb érzéseit, s hiába minden intimitás, ez végérvényesen elválasztja a másiktól. A csoda, hogy két ember egy élet munkájával harmonikusan egymásra hangolódjon, szinte lehetetlennek tűnik. Mégis, képtelenség meg nem próbálni. Ahogy ahogy a minket szólítgató Megfogalmazhatatlannal is: elszakíthatatlan ősbizalmi viszony fűz hozzá, melynek tisztítgatása első számú életfeladatunk.