1941-et írunk. Mussolini csapatai elfoglalják Albániát, majd sorra a görög szigeteket. A szigetlakó görögök természetesen nem fogadják tárt karokkal a hódítókat, így Corelli kapitányt sem, aki Kefalínia szigetén szállt partra századával. Pedig jó ember ő, katonáit a fegyverpufogtatás helyett a szép olasz operaáriákra tanítja, a számukra is kellemetlen helyzetet valami furcsa vakációként próbálja felfogni ez az életvidám olasz különítmény. Fürdőznek, iszogatnak, énekelnek és barátsággal közelednének a görögökhöz, de azok tartózkodóak, hiszen mégiscsak hívatlan vendégek a dalos kedvű hódítók. Iannis doktor, és gyönyörűséges leánya, Pelagia házában szállásolják el Corelli kapitányt, aki bővérű olaszként azonnal csapni kezdi a szelet a lánynak. Pelagia azonban már eljegyezte magát az egyszerű halásszal, Mandrasszal, akiről viszont régóta nincs hír, hiszen a görög hadsereg önkénteseként a kontinensen harcol. Ahogy múlik az idő, az őslakosok kezdeti tartózkodása is enyhül, rájönnek, nem véreskezű hódítók törtek rájuk, a jókedvű, életszerető, hozzájuk sokban hasonlító emberek a történelem fintora folytán keveredtek a földjükre, dehogyis akarnak ők háborúzni, alig várják, hogy vége legyen a háborúnak és hazatérhessenek végre. Corelli és Pelagia között lassan szerelem szövődik, azonban Mandrasz hazatér. Mussolini a szövetséges csapatok előtt leteszi a fegyvert, ezzel az olaszok részéről vége van a háborúnak. Helyüket azonban átveszik a németek, akik közel sem bizonyulnak “kedves” hódítóknak, és a fegyvert letevő olaszokra se a békés hazatérés vár. Corelli és vetélytársa, Mandrasz egy oldalra kerül, Pelagia szíve azonban már a mandolin hangjaira dobog… Nem árulok el titkot, a szerelmet még az érzéketlen és brutális náci haderő sem győzheti le. Az őszinte és tiszta szerelem nem ismer sem nemzetiségi, sem történelmi, sem földrajzi akadályokat. Ezt a bizony közhelyes tételt bizonyítja rokonszenves visszafogottsággal a szerelmesfilm-specialista (Szerelmes Shakespeare-7 Oscar!) John Madden filmje. Egy sok akadályt leküzdő, lassan kibontakozó, de végül mindent elsöprő szerelem édes-bús meséjét tárja elénk jó ízléssel. Ebben nagy segítségére van az eredeti helyszín, és annak statisztaként szereplő lakói önmagukból fakadó hitelessége, ami nélkül könnyen csúszhatott volna filmje az olcsó geil-mozik mocsarába. Az átlag fölé emeli a filmet a jól kiválasztott színészek profi munkája. Nicolas Cage Corelli szerepe kedvéért még mandolinozni is megtanult, Penelope Cruz (Pelagia) született spanyolként pedig görögebb (és főleg szebb) a görögnél. Emlékeztet a fiatal Irene Papasra, aki a filmtörténet egyik legnagyobb tragikája, kb. akkora nagyság, mint Maria Callas volt egy másik műfajban, és aki megidősödve, de meg nem kopva fontos mellékszereplője e filmnek is. Corelli kapitány történetét elmesélő Iannis doktor szerepében pedig John Hurtöt, egy másik színész-legendát láthatunk, aki többek között az Elefántember megformálásával vált világhírűvé, mostani alakítása is tovább bizonyítja hírnevét. Szóval ajánlom ezt a filmet annak, aki már járt valamelyik görög szigeten, annak, aki még nem, és annak, aki csak úgy egyszerűen szereti a jó kis szerelmes filmeket. (efesasanisimasa)