Történetünk egy Oregoni kisvárosban játszódik, ahol Julia (Keri Russell), a helyi iskola egyik tanárnője felfigyel egyik diákja, a tizenkét éves Lucas (Jeremy T. Thomas) felettébb furcsa viselkedésére. A fiú feltűnően és aggasztóan zárkózott, ideges, és nagyon nyugtalanító dolgokat rajzol. Egy kis utánajárás után Julia megtudja, hogy Lucas apjának, aki egyedül neveli a fiút a kistestvérével együtt, a múltban többször is meggyült a baja a hatóságokkal különböző kábítószer ügyek miatt. Ráadásul magát a férfit sem látta jó ideje senki. Lucas csak annyit mond, hogy apja folyton otthon van és dolgozik, és az öccse is mindig vele van, aki már egy ideje magántanuló lett. Julia nem hagyja annyiban a dolgot, és segítséget kérne bátyjától, Paul-tól (Jesse Plemons), aki egyben a helyi sheriff is, de a férfi csak addig megy el, ameddig a hatásköre engedi. Julia így a maga kezébe veszi a dolgot, és egyre aggasztóbb dolgokra derülnek fények. A környező erdőből és a bányából megcsonkított, félig megevett holttestek kerülnek elő, és Lucas otthona körül sem stimmel minden. Egyre bizonyosabbá válik, hogy a fiú eltitkol valamit. Valami igazán borzalmasat, ami sokak életébe kerülhet. A film Nick Antosca „The Quiet Boy” című novellája alapján készült, aki egyébként a forgatókönyv megírásában is kivette a részét, és executive produceri feladatokat is ellátott. Maga a produkció elég jó háttérnek örvend, hiszen a producerek között Guillermo del Toro és David S. Goyer neve is szerepel, valamint a rendezésért felelős Scott Cooper is olyan filmeket tudhat már maga mögött, mint A harag tüze, vagy a Fekete mise. A jó szakmai háttér adott volt, és még az alapanyagul szolgáló novella is egy remek történettel rendelkezik. És ennek bizonyos szinten meg is lett az eredménye, mert az ezekből fakadó erények mind tetten érhetők az Antlers esetében. Viszont a végső összkép mégsem annyira fényes, mint lehetne. Kezdjük talán azzal, ami működik, és nagyban hozzá is járul a film élvezhetőségéhez. Nagy általánosságban is fontos tényező, de egy horror esetében különösen, hogy milyen környezetbe helyezzük a történetünket. Ezen a téren az Antlers egyből jól vizsgázik, mert Oregon komor, hegyvidéki tájai, sűrű erdőségeivel kiváló helyszínt biztosítanak, megtámogatva a nagyvilágtól elszigetelt kisváros toposzával. Ez mindig tökéletes díszletet tud biztosítani egy horror történetnek, főleg, ha jól is használják ki az adottságait. Ezek a helyszínek egy igazán fenséges, de egyben kicsit nyomasztó és félelmetes atmoszférát teremtenek, ahol tényleg azt érezzük, hogy ősi, emberiség előtti erők uralkodnak, amik olyan szervesen kapcsolódnak a természethez, amennyire az ember sosem fog. Kicsit úgy, mint ahogy a Kedvencek temetőjében éreztették ezt velünk. A környezet és az atmoszféra jelesre vizsgázik, és ez után jöhetnének is a szereplők, mert az Antlers egy nagyon is karakterközpontú film. Nagyon minimális szinten, de részben akár karakterdrámának is nevezhetnénk. Két igazi főszereplőnk van, az egyik Julia, a másik Lucas. A történet nagyon sokat foglalkozik mindkettőjükkel, de főleg inkább Julia az, aki jobban előtérbe kerül. Az ő háttere az, amit jobban megismerünk, és nekünk nézőknek is leginkább vele van lehetőségünk azonosulni, és vele együtt éljük át az eseményeket és eszmélünk rá sok mindenre. Lucas pedig inkább az, akit sajnálni tudunk. Ő az, aki benne él a borzalomban, és rajta keresztül első kézből, nyers formában tapasztaljuk meg ezt a borzalmat. A misztikum megmarad egy darabig, de annak kegyetlen kihatásait így is tapasztaljuk. A film első fele inkább az ő karakterük, érzelmi világuk és környezetük bemutatásával foglalkozik. A horror ezalatt csak baljóslatúan ott van tartva a háttérben, végig fokozva annak feszültségét, hogy az bármikor elszabadulhat. Ez a feszültségteremtés jól is működik, és tényleg képes fenntartani az érdeklődésünket és az aggodalmunkat is. És ez az elszabadulás meg is történik a film második felében, ahogy arra számíthatunk is. Ettől a ponttól viszont a cselekmény kicsit kezd ellaposodni. Nem is az lesz a probléma, hogy innentől már nagyjából tisztában vagyunk azzal, hogy mi is zajlik itt valójában, hanem, hogy az arányokat már valahogy nem tudja rendesen a helyén kezelni. A „fenevad” elszabadulása egyáltalán nem annyira kegyetlen és vérfagyasztó, mint ahogy számítottunk rá előzőleg. Érezzük a fenyegetést, és hogy van tétje a dolgoknak, de az az igazi katarzis élmény nem jön át. A feszült hangulat nem lép tovább az eddig felépített szintjén, hanem ugyanott stagnál tovább. A karakterdráma ebben a szakaszban is megmarad, de ebből is már csak a kötelező kifutási pontokat kapjuk meg, és valamennyire néhol el is tudja nyomni magát a horrort. Egyáltalán nem baj az, hogy ha egy horrorfilmnek van egy jó és hiteles drámai oldala, de azért nem szabad arról megfeledkezni, hogy a horrort is ezzel arányosan kéne szinten tartani.