Kicsi zavart okoz a gépezetben Karinthy Frigyes, ugyanis mi, magyarok túlnyomórészt az ő zseniális fordításában ismerjük A.A. Milne világhíres mesefigurájának, Micimackónak barátját és gazdáját, Róbert Gidát, akinek eredeti neve Christopher Robin Milne volt. Igen, a névazonosság nem véletlen, Christopher Robin A. A. Milne kisfia volt, s az író róla mintázta történetének egyik főalakját. A Viszlát, Christopher Robin! tehát Róbert Gidáról szól, vagyis nem: valójában Christopher Robinról, A. A. Milne fiáról szól, valamint arról, hogyan született meg Micimackó, Malacka, Füles, a Tigris és a többiek figurája, valamint Micimackó híres és jól ismert történetei. De leginkább arról, hogy a címbeli valóságos kisfiú milyen nehezen élte meg azt, hogy mindennapi játékai, időtöltése és kalandjai hirtelen világhírűek lettek író apja által, hogy ennek “köszönhetően” naponta egy zsák levelet hozott neki a postás, amelyeknek még elolvasására sem volt ideje, hogy fontos találkozókról még fontosabb dedikációkra vitték, hogy fontos emberekkel kellett találkoznia, hogy mindenki vele akart fotózkodni, miközben ő csak játszani, imádott dadusával, valamint néha furcsán viselkedő édesapjával és édesanyjával szeretett volna lenni. Szó esik arról is, hogy milyen nehéz volt ilyen körülmények között felnőni – szóval tulajdonképpen igen sok szenvedésről van szó ebben a -témájához azért mégiscsak illően- bájos, kedves kis filmben. Például még azt is megtudjuk, hogy miért lett Micimackó oly népszerű szerte a világon. Ennek oka az író apa “furcsasága”: Milne súlyos depresszióval tért haza az első világháborúból, melynek “köszönhetően” szörnyű rémálmok kínozták még nagyon sokáig. Az ifjú, tehetséges írónak (Domnhall Gleeson) még az írás is nagyon nehezen ment, nagyravágyó, sznob felesége (Margot Robbie) pedig tevehajcsár módjára hajtotta az írót, hogy írjon már valamit. A zavartalan írás érdekében a család még vidékre is költözött, amit a városi léthez szokott asszony nem sokáig bírt, viszont az író végre rátalált a szeretetlenséget élénk fantáziájával túlélő kisfiára (Will Tilston), valamint a “Százholdas pagonyra”, és a többi közismert dologra. A film címe viszont mégiscsak “Róbert Gida” magára találásáról szól elsősorban, hogy lesz ép és egészséges felnőtt, de ez majd csak az igen megható fináléban derül ki. Simon Curtis filmjének erénye, hogy az addig tartó út is érdekes. Egyszerre idézi meg a Micimackó-történetek bumfordi báját, melegségét és joviális bölcsességeit, a Milne-család személyes gondjait és a világégés okozta lelki sérülések feldolgozhatatlanságát, úgy, hogy közben világossá válik az ezek közötti szoros, ok-okozati kapcsolat is. Róbert Gida, azaz Christopher Robin portréja, a kis Will Tilston talpraesett játékának is köszönhetően, igen részletgazdag lett, a magányból a világhírig, és utána a világhírt levetkező felnőttkorig tartó fejlődéstörténet pedig hiteles. Nekem picit hiányosnak tűnt a két szülő, különösen az anya motivációinak, jellembeli hibáinak felfejtése, miközben az ő pótlására szerződtetett dadus (Kelly Macdonald) karaktere, valamint a közte és a kisfiú között kialakult szoros viszony igen plasztikusan jelenik meg. Ezek azonban kis aránybeli tévesztések, és simán túllendít rajta a történet sodra, valamint Ben Smithard lágy, meleg fényű, barátságos képei. A film – értelemszerűen- nem mesefilm, tehát a legkisebbeknek nem igazán való, azonban nagyobb gyerekekkel, akiktől még nincsenek távol Micimackó kalandjai, kedves családi élmény lehet. (asanisimasa)