Céline Sciamma egyik legtipikusabb, ugyanakkor saját sémáit megtörő drámája, amely nemcsak a rendező filmográfiája, de tartalma tekintetében is a magunk által hagyott mintákról beszél. A „francia művészfilm” kifejezés gyakran hordoz magában némi pejoratív tartalmat is, különösen a szélesebb közönség körében, a többszörösen BAFTA-díjra jelölt rendező azonban úgy játszik ezen a gyakran már hamissá nyúzott hangszeren, hogy minden alkalommal sikerül tiszta hangokat előcsalogatnia belőle. Ennek kulcsa pedig a bejáratott eszközök finomhangolása: az érzelmes drámákat egészen higgadtan ábrázolja, a társadalmi problémákat intraperszonálisra cseréli (Portré a lángoló fiatal lányról), hosszú snittjeit apró, de súlyos jelekkel tölti meg (Vízi liliomok), a szexet pedig kizárólag a karakterfejlődés természetes részeként alkalmazza (Tomboy). Ezeken végignézve akár azt is mondhatnánk, hogy Sciamma csupán a maga által kitaposott ösvényen haladt tovább a Petite maman-nal, valójában azonban olyat alkotott, amilyet előtte sem ő, de talán más sem tudott.A nyolc éves Nelly (Joséphine Sanz) és édesanyja (Nina Meurisse) épp az idősek otthonából távoznak, a kislány nagymamája ugyanis meghalt, unokájára egyetlen botot, lányára pedig a szülői házat hagyva. Amikor a család elmegy, hogy kipakolja a házat, a lomok alól furcsa melankóliával vegyes gyerekkori emlékek lebbennek fel. Az anya, aki láthatóan küzd érzelmi labilitásával, végül nem tud szembenézni felkavart érzelmeivel és otthagyja a lányát. Miközben Nelly és édesapja visszavárják, a kislány különösen ismerős játszópajtársat talál, akivel azonnal olyan szoros kapocs alakul ki, mintha mindig is ismerték volna egymást.