A Bliss komikus elemekkel is átszőtt sci-finek látszó drogfilm, amelyben a Cahilltől már megszokott szerelmi történet is fontos szerephez jut. Ez a vonzalom azonban sokkal inkább tűnik a drogok iránti szerelemnek, semmint valós emberi kapcsolatnak, ha a vágyott boldogságot (bliss) egy konkrét szereplő, Isabel (Salma Hayek) testesíti is meg. Cahill hagy nyomokat már a film legelejétől, hogy ebben a keretben értelmezzük a történéseket: a főszereplő, Greg (Owen Wilson) a munkahelyén egy fájdalomcsillapító kiváltását próbálja meghosszabbítani telefonon; az irodája ablakából kinézve egy hirdetés látszik, amely ingyenes drogrehabilitációs centrumra hívja fel a figyelmet; a lánya, Emily (Nesta Cooper) pedig kétségbeesetten próbál kapcsolatba lépni vele: minduntalan felbukkan azokban a világokban, ahová Greg alászáll. Ezekből a világokból egyébként kettő van: egy törvényen kívüli hajléktalanlét a híd alatt, koldulással, maradék ételek elfogyasztásával, lopással, kosszal és guberálással; valamint egy mesébe illő, csodás létezés, tengerre néző villával, bőséggel és éteri boldogsággal (és Slavoj Žižekkel, aki arról magyaráz egy partin, hogy lehet, hogy a pokol csak látszat, és nem is olyan rossz hely, mint azt a mennyben hiszik). Mindkét világban jelen van a Greggel való összetartozását állandóan hangsúlyozó Isabel, aki féltékenyen és veszélyforrásként tekint Emilyre, mondván a lány el akarja választani őt a „lelki társától”. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a történéseket, rögtön leegyszerűsödik a cselekmény: Greg, akinek valamikor volt „rendes” munkahelye saját irodával, egyre inkább elmerül a saját képzeletében: a valóságot (a lecsúszott hajléktalanlétet, amelybe a drog visz színt, és hiteti el Greggel, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik) hiszi a látszatnak és a drogok kínálta fantáziavilágot a valóságnak. A gyerekei, Emily és Arthur (Jorge Lendeborg Jr.) próbálják a férfit valahogy visszaterelni a realitásba, jobban mondva – mint a függők környezetében olyan sokszor –, az egyik segítőt, Arthurt már csak a lendület hajtja: régen elveszítette az apjába vetett hitét, és inkább csak a testvére kedvéért vesz részt az akciókban. Cahill filmjét könnyű félreértelmezni, ha azonban ismerjük az eddigi munkásságát, látható, hogy milyen következetesen halad a maga kijelölte úton, mindig újabb és újabb nézőpontokból megvizsgálva az alternatív valóságok kérdését. Sőt jelen esetben – eddig tőle szokatlanul – még humort is csempészett a filmjébe: a hiperszuper tech álomvilágban Hayek és Wilson tényleg produkál egy-két vicces párbeszédet az aszteroidabányászatról és a szintetikus biológiáról. Szerencsétlen műfajbesorolása következtében a filmet tényleg könnyű túlbonyolított sci-fiként látni, amely messze nem éri el a Mátrix, a Vanília égbolt vagy az Eredet színvonalát. Csakhogy a Bliss nem ebben a versenyben indult, hanem a drogfilmek kategóriájában, és abban – ha a kivitelezést itt-ott érheti is jogos kritika – egyedi látásmódot hozott. (revizor)