A Könyörgés (1967; orosz változat: 1968) élesen megrajzolt ellenpólusok összecsapását ábrázolja. A történelem és a társadalom azonban tovább párolódik; a hősök cselekedetei mitikussá, környezetük majdhogynem misztikussá változik. Persze a közeg, amelyben az összeütközések bekövetkeznek, a költészet világa: allegóriák és szimbólumok hona, nem konkrét valóság. Elvont gondolatok uralják a filmet; csak nem árt megint hangsúlyozni, hogy más a költészet elvontsága és gondolatisága, mint a költői anyagból kivont, puszta gondolati üledék.
Abuladze nem „lirizál” – csakugyan a költészet anyagával dolgozik. Méghozzá a legnemesebbel.
Vazsa Psavela (eredeti nevén Luka Razikasvili, 1861 –1915) a grúz irodalom klasszikusa, költő, próza- és drámaíró, a modern grúz irodalmi nyelv megteremtője, s egyébként a múlt századi népies realizmus utolsó nagyja hazájában.
A Könyörgésben minden elhangzó szó Psaveláé. Nevezetesen: az Aluda Ketelauri (1888) s A vendég és a házigazda (1893) című elbeszélő költeménye, 1893–1913 közt írott öt verse (Újévi álom, Látomás I., Ábránd, Karácsonyi álom, Látomás II.), valamint prózában írott lírai-filozófiai miniatűrjei s a prológusban elhangzó, címadó Könyörgés (vers) szolgáltatják az anyagot, amelyet Abuladze és forgatókönyvíró-társai (Anzor Szalukvadze és Revaz Kveszelava) a „variációk egy témára” zenei kompozíciós elvét követve építenek filmszerkezetté, s amely Alekszandr Antvipenko fekete-fehér képein – az egész szovjet filmművészet egyik legnagyobb operatőri teljesítményén – válik igazi film-látomássá.
A színészekről – itt – ne beszéljünk. Egyének ugyanis nincsenek. Típusok vannak és allegóriák. A „tipázs” – a nép, a Vazsa Psavelánál is erőteljes folklóralap képviselője; az allegóriák pedig a Jó és a Rossz megszemélyesítői. A központi alak Hvisztija, aki a Költő, pontosabban a költői gondolatok megszemélyesítője.
Ez így, persze, túlságosan egyszerűnek látszik. Pedig a film nagyon bonyolult, mind konstrukcióját, mind részleteinek fölépítését tekintve. S bizony nem könnyű utánaolvasás nélkül megérteni. Így bármily sajnálatos a művészetkedvelés szemszögéből nézve, mégis indokolható, hogy évek óta hasztalan hever – s kivételesen jó magyar változatban! – a Magyar Televízió raktárában. Nem mer műsorra kerülni.
Hősök bukkannak föl, akik ugyanazok és mégis mások; nemzetiségi és vallási különbségek demonstrálódnak, amelyeknek a nem-grúz néző nemigen ismerheti a hátterét: keresztény hevszurok és mohamedán kisztinek (cseesencek) csapnak össze, csak hát a kereszténységnek ez a formája is merő rejtély maradhat annak, aki nem tudja például, hogy a régi grúz faluközösségek elöljárója egyben vallási vezető, „pap” is volt; Psavela utalásait hordozza magával a fölhasznált költői anyag, s nincs magyarázat rájuk a filmben. Egy-egy jelenetnél valami furcsa rítust lát csupán a néző. Kétszer is előfordul például, hogy a szereplők zord képpel eloltják gyertyáikat, kupáikba belemártva. Mi ez? Ősi hevszur rítus, a nemzetségből, törzsből való kiközösítésé (tudnivaló hozzá, hogy a kupákban sör van ilyenkor). Először Aluda történetében láthatjuk ezt, aki szembekerül nemzetségével, mert megbecsüli legyőzött kisztin ellenfelét, s nem hajlandó az ősi szokásoknak engedelmeskedve, megcsonkítani a tetemét (levágni a jobb kezét). Másodszor, amikor a költő alteregója meginog hitében a világ gonoszsága láttán, s már-már föladná a Jóért való, örök küzdelmet; ekkor a korábban látott hősök sorra elébe járulnak, s eloltják gyertyáikat a söröskupákban. Hvisztija-Psavela-Abuladze azonban minden csüggesztő tapasztalat dacára – ez a film végső konklúziója, olyasmi, akár a madáchi „Ember, küzdj, és bízva bízzál!” – a Jóért vívott heroikus küzdelmet választja végül is. A film summája e költői sor: „Nem halhat meg a gyönyörű emberi lényeg.”