Roy Andersson - Dalok a második emeletről (Sånger från andra våningen) 2000 hardhunsub Mimi

A Dalok a második emeletről történéseinek középpontjában egy bútorkereskedő áll, a körülötte felbomló emberi sorsokat a rendező asszociatív történetfonási technikával mutatja meg: az egy snittben felvett, egybeállításos jelenetek akár tetszőleges sorrendben is követhetnék egymást. A százéves generális járókájában ülve karlendítéssel köszönti a vezérkar születésnapi üdvözletét, a tönkrement feszület-kereskedő egy szemétdombra hányja az eladhatatlan messiásokat, a vezérigazgatói értekezleten nem találják a hosszútávú stratégiai tervet, a burzsoázia egy kislányt áldoz fel a Piac kiengesztelésére, a részvényárak zuhanása miatt tüntetők hangosan jajgatva korbácsolják egymást az utcákon, a bűvész elkezdi keresztbe fűrészelni önként jelentkező áldozatát – nincsenek csodák, az egyetlen vallás a pénz. A Dalok … minden jelenete Andersson kipróbált reklámfilmes helyzetkomikumára épül, csakhogy ezúttal olyan terméket reklámoz, amit senki sem akar megvenni: a valóságot. A Dalok a második emeletről minden eddiginél sötétebb képet tár elénk a kilencvenes években a szociális és morális védőhálón átzuhanó svéd emberi sorsokról, egyszerre szimbolista és szürrealista, az egyes jelenetek festményszerű beállításaikkal egy-egy külön rövidfilmet alkotnak. A film képi világát a két világháború közötti német Neue Sachlichkeit-festők – Max Beckmann és Otto Dix – egyszerre abszurd és expresszionista képei ihlették, a szellemi talajt az olasz neorealizmus adta, hogy onnan az Aranykortól egészen a Burzsoázia diszkrét bájáig ívelő Bunuel-idézetekkel rugaszkodjon el: a huszadik század minden általunk ismert keserűsége egy összeomlóban lévő jóléti rendszer reklámfilmesének tollából, a legendás ABBA-tag Benny Andersson zenéjével. A rendező saját reménytelenségébe fullad bele, amikor a filmbéli bútorkereskedő fiához hasonlóan „addig ír verseket, amíg bele nem őrül”. Andersson a filmtörténet legmerészebb nagyjainak segítségével ír képverset: Kubrick Gépnarancsa után ismét láthatunk táncoló Jézusokat, Bunuel burzsoái újra kedvükre szórakoznak, a szemétdombra hányt feszületek pedig a Hamu és gyémánt zárójelenetének halálát sokszorozzák meg. Egy reménység marad csupán, a film mottója: „Áldott legyen az, aki ül” azaz a néző.